15. fejezet

Sziasztok Drágáim!
Szombat van, tehát ismét jelentkezem.
Nagyon köszönöm az előző fejezethez írt véleményeket, pipákat. Sokat jelentenek nekem! Természetesen már mindegyikre válaszoltam.
A szavazás lezárult, köszönöm a szavazatokat. A végeredményt tekintve a nagy többség szeretne előzetest a következő részből, de mivel voltak néhányak, akik a nemre voksoltak, így úgy döntöttem, hogy nem a fejezetek után, hanem jobb oldalt, a "Következő rész tartalmából" modulban leshettek kicsit bele, mi vár rátok szombatonként :)
A 15. részről csak annyit, hogy nekem az egyik személyes kedvencem, így nagyon reménykedem a kommentjeitekben! A zenék erősen ajánlottak, főleg az utolsó kettő. Komoly változások előtt állunk a történetben, de többet nem árulhatok el.

Mivel ez egy viszonylag kerek szám, s már az 5000 oldalmegjelenítést is jócskán túlléptük, lenne egy olyan kérésem, ha nem is ér rá mindenki hozzászólást írni, egy pipával ajándékozzatok meg, mert szeretném felmérni mennyien is olvastok valójában!
Kellemes olvasást!

15. fejezet

Sorry

Mimmi Sandén

     Azt mondják, az álmodozók vesztegetik az idejüket, hogy a saját kis álomvilágukban élnek, és nem veszik észre a mellettük elsuhanó lehetőségeket. De én mindig tudtam, hogy tévednek. Az álmok visznek előre az életben. A beteljesülésükért naponta tenni, tenni kell. Így értelmet nyer minden reggel felkelni, és küzdeni a vágyaink megvalósításáért. Ez a harc hol nehezebb, hol könnyebb, ám amíg van célja, addig semmi sincs hiába.

     Mennyi éjszakán át álmodtam, hogy a karjaiban tart, azt mondja, szüksége van rám, akar engem. Hányszor képzeltem el az első csókot, amint egyik kezével derekamat öleli, másikkal arcomat simogatja, fülembe suttogja, hogy szeret, majd puha, hívogató ajkait az enyémekhez érinti. Egyetlen ajtó. Ennyi választ el attól, hogy teljesüljön az álmom.

    

     Nagy levegőt vettem, majd mosollyal az arcomon léptem be a helyiségbe. Danny háttal állt nekem. Izmos hátán feszült a póló, így kiadva összes izmát. Közelebb léptem, hogy köszönjek neki, de egy hang sem jött ki a torkomon. A szememet összeszorítottam, nem mertem levegőt venni, sem pislogni. Éreztem, ahogy csendben darabokra törik a szívem, ahogy a másodperc tört része alatt szertefoszlik az álmom. A sós könnyek utat törtek maguknak, és szüntelen arcomat mosták. Nem akarom elhinni, hogy igaz, amit látok. Bárcsak azt mondhatnám, hogy a szemeim űznek velem ostoba tréfát, de nem tehetem.

     Hirtelen két vékony női kar öleli nyakát, két csinos láb fonódik csípője köré, s ő úgy falja azokat az ajkakat, mintha az élete múlna rajta. Ennél fájdalmasabb hangot elképzelni sem tudok, mint a két csókra éhes száj találkozása, hangos cuppogása.

     Szótlanul állok percek óta, csendben sírok. Alig tizenkét órája ígérte meg nekem, hogy nem fog megbántani. Azt mondta, velem akar lenni. Megkért, hogy mostantól kettőnkkel foglalkozzak. Ő ölelt át, ő kezdeményezett, ő hívott randira, és most ő ejtett pofára. Kitépte a szívemet. Játszott velem. Ezt soha nem fogom neki megbocsájtani. Egyszerűen csak el akarom felejteni, kitörölni az életemből, a szívemből, az emlékeimből.

-     Bár ne lenne mindig igaza! – Szólaltam meg először, mióta megérkeztem. A páros ijedten ugrott szét, s rám kapták tekintetüket. Biztosra vettem, hogy ennél nagyobb csalódás már nem érhet. Hát tévedtem, megint.

-     Mimmi… - Kezdte Gina, de nem hagytam, hogy befejezze.

-     Hagyd, nem érdekel a magyarázkodásod.

-     Mimmi… - Szólított meg Danny is. A hangjától görcsberándult a gyomrom, majd újabb könnycseppek indultak arcomon felfedezőútra. Nem próbáltam meg visszatartani őket, hisz felesleges lett volna.

-     Miért? Miért hívtál ide? – Hangom folyamatosan elcsuklott, de ezúttal nem akartam erős maradni. – Ennyire ostobának látszom? Jót nevettél a buta, naiv kislányon, aki fülig szerelmes beléd, igaz? - Kibukott dühöm, felháborodásom, csalódottságom. Egyetlen bennem fellelhető érzelmet sem fojtottam vissza, mindent kiadtam magamból.

-     Sajnálom, de én ilyen vagyok. Gina itt volt, és nem tudtam ellenállni. – A legjobban az fáj, hogy még csak a megbánás legapróbb jelét sem látom rajta. Én is csak erre kellettem volna neki? Nem, az nem lehet. Ő, az akit szeretek, nem lehet ilyen ember.

-     Miért van mindig igazad Saade? – Emeltem a plafonra tekintetem, majd visszanéztem rájuk. – Dehogy sajnálod. – Intéztem első mondatom Dannynek. – Te pedig tudtad. Mindvégig tisztában voltál vele, hogy mit érzek iránta. Hogy tehetted ezt? Nagyobbat csalódtam benned, mint benne. – Gina nem felelt, csak lehajtotta fejét. – Megérdemlitek egymást! – Kirohantam.

     Nem tudom, hogy hova menjek, hogy mit tegyek. Egy ideig botorkáltam, fátyolos tekintetemen keresztül nem sok mindent láttam. Megbotlottam, majd a homokos földön kötöttem ki. Ma már másodszor estem pofára. Képletesen, és szó szerint is. Nem kis teljesítmény, mondhatom. – A zokogásom, ha lehet még erőteljesebb lett, mikor tudatosult bennem, mindennek vége.

Eric Saade

     Anya azt kérte, hogy töltsek egy napot a húgommal. Ezzel nem is lenne semmi gond, de Molly… Ha ő is jön, már minden más. Vele lenni maga a mámor. Hosszú órákon át érezni az illatát, hallani a hangját, édes nevetését, megfogni kezét, ha úgy hozza a pillanat. Ez nekem mind jó, de megfogadtam, megígértem, hogy többet nem bántom. Nem tehetem ki ennek, még túl friss az egész. Felkavarná, ahogy engem is.

     Gondolataimból egy, az utat eltorlaszoló embercsoport szakított ki. Egy barnahajú lány feküdt a földön, sírt. Teste rázkódott, a levegőt zihálva vette. Közelebb léptem hozzá. Farmernadrág és egy szürke, fekete kockás kabát volt rajta, haja az arcába omlott, így eltakarva azt a kíváncsi szemek elől. Többen körülállták, de senki nem segített neki. Bámulták, mutogattak rá, suttogtak róla, de egyetlen járókelő sem lépett volna oda hozzá. Ahogy felé indultam, megláttam egy férfialakot, aki erre közeledett. Futott, fejét tanácstalanul kapkodta ide-oda. Nyilvánvalóan keresett valakit. Egy pillanatra megállt, engem pedig villámcsapásként ért a felismerés. Danny kétségbeesett arcával néztem szembe. Abban a pillanatban, ahogy a tekintetünk találkozott, ijedten guggoltam le a porban heverő lány mellé.

-     Ne félj, itt vagyok. – Suttogtam neki, majd felszedtem a földről. A bámészkodók felismertek, és telefonunkkal kezdték felvenni az eseményeket. Nem hagyom, hogy Mimmit nevetség tárgyává tegyék. Ölbe vettem, arcát a mellkasomba fúrta, így senki nem ismerhette fel. Nem kellett semmit mondani, hogy összeálljon a kép. Megkértem, hányszor figyelmeztettem, hogy maradjon távol tőle, de nem tette. Annyira tudtam, hogy ez lesz a vége, pedig még el sem kezdődött.

-     Csak kérlek, ne mondd, hogy te megmondtat. – Elcsukló hangjától még dühösebb lettem. Ha Saucedo jót akar magának, nem kerül a kezeim közé!

-     Jobbat érdemelsz nála. – Mondtam, miközben Danny mellé értünk. Egyenesen a szemébe intéztem szavaimat, bár ezt a karomban tartott lány nem tudhatta.

-     De én őt akarom. – A szőke srác csak annyit tátogott, sajnálom, majd elsétált abba az irányba, ahonnan jött. Nem tudtam, erre hogyan reagáljak. Legszívesebben utána mentem volna, hogy péppé verjem, de most Mimmi fontosabb.

     Hazavittem, nem volt otthon senki. Lefektettem az ágyába, de még mindig sírt. Tudom, hogy most haragszik rám, viszont én attól még szeretem. Megszakad a szívem, hogy így kell látnom. Ha nem magammal lettem volna elfoglalva, ha nem a saját sebeimet nyalogatom, akkor ez nem történik meg.

-     Maradj itt, kérlek. – Szorította meg a kezem, majd felült az ágyban, és fejét vállamra döntötte. – Sajnálom a múltkorit. Nem utállak, ugyanúgy szeretlek, mint régen.

-     Most ne foglalkozz ezzel. – Jól esett, hogy bocsánatot kért, de jelen pillanatban nem ez számít.

-     De igazságtalan voltam. Megvádoltalak anélkül, hogy meghallgattalak volna. Ráadásul nagyon csúnya dolgokat vágtam a fejedhez. Olyanba avatkoztam bele, amibe nem kellett volna. Semmi közöm hozzá, hogy kivel mit csinálsz, vagy hova mész. – Ömlöttek belőle a szavak, én pedig szégyenszemre ezt ki is használtam.

-     Egyetlen dolog van, amit nem értek. Miért mondtad, hogy mindig bántom Mollyt? – Ez fájt a legjobban. A többit tudtam, hogy nem gondolja komolyan, de ez a mondata nagyon mellbevágott, mivel biztosra veszem, hogy nem alaptalanul mondta.

-     Jajj, Eric – sóhajtott gondterhelten. - Nem olyan erős, mint amilyennek mutatja magát. Cseppet sincs jól. Azt hiszi, hogy nem tudom, de nem egy éjszaka keltem arra, hogy Molly a nevedet kiabálja, és sír. Az, hogy barátok vagytok, rengeteg fájdalmat okoz neki, de azt mondja, nem bír nélküled élni. Nem tudunk mit kezdeni vele, mert szeret téged. Kijelentette, hogy akkor is melletted marad, ha csak a legjobb barátod lehet. De az a fájdalom, ami akkor cikázik a szemében, ha régi emlékek törnek fel benne, vagy a dalszövegeiben megbújó valódi érzései kifejezik, hogy belül haldoklik. – Kifújta a benntartott levegőt, én pedig hátradőltem az ágyban. Most mit csináljak?

-     Nem tudom, mit tegyek. – Feleltem halkan, ő pedig mellkasomra hajtotta buksiját.

-     Szereted?

-     Igen. – Feleltem habozás nélkül.

-     Tessék? – Ugrott magasabbra a hangja, majd felkönyökölt az ágyon, hogy szemembe nézhessen.

-     Ne csinálj úgy, mint aki meglepődött. Tudom, hogy tudtad okoskatörp. – Kócoltam össze haját a feszültség oldása végett.

-     Csak azt hittem legalább megpróbálod tagadni.

-     Felesleges lenne, hiszen nyilvánvaló.

-     Az, kivéve Mollynak. – Nevetett fel keserűen, és valamiért én is így tettem.

      Csend állt be közénk. Hosszú percekig hallgattunk, majd végül én szólaltam meg.

-     Elmondod, mi volt ez az egész? – Kérdeztem tőle, hátha jobb, ha kiönti a szívét, plusz nem ártana tudnom a teljes történetet, mielőtt nekiesek Dannynek.

-     Egy feltétellel – nézett rám megerősítésre várva.

-     Egy szót sem szólok. – Tettem szívemre a kezem.

-     Szóval, amikor összevesztünk, kijött utánam, megölelt, és beszélgetni kezdtünk. Megfogta a kezemet, az ölébe húzott. – Hangja megakadt, nyelt egyet, majd folytatta volna.

-     Tuti, hogy megölöm! – Sziszegtem fogaim között, kezeim ökölbe szorultak. Megmondtam, hogy ne játsszon vele. Bárki mással, csak vele ne!

-     Ez még semmi. – Sóhajtott fel, majd folytatta. – Megbeszéltük, hogy ma találkozunk a Bányató melletti elhagyatott raktárépületben. Minden rendben ment. Boldogan keltem. Egész reggel mosolyogtam, mindenkivel beszélgettem, és vidáman csacsogtam mindenféle bugyutaságról. – Kezdtek el csordogálni könnyei. Megfogtam kezét, ezzel is bátorítva, de nem a várt hatást váltottam ki vele. Következő mondatából már csak foszlányokat értettem, úgy elkapta a sírógörcs. – Ott… volt… Gina… csók… - Nem tudta tovább mondani, de nem is volt rá szükség. Lassan simogattam a hátát, remélve, hogy megnyugszik tőle.

-     Sajnálom, hogy nem hallgattam rád! – Suttogta kis idő elteltével alig hallhatóan.

-     Sajnálom, hogy igazam lett. – Öleltem jobban magamhoz.

Idővel már csak szuszogását hallottam, elaludt. Elővettem a telefonom, és bepötyögtem egy rövid üzenetet.

„Megmondtam, hogy kerüld el! Figyelmeztettelek, hogy ne sirasd meg! Remélem legalább jól szórakoztál.”

     Óvatosan kimásztam a halkan szuszogó lány mellől, majd kimentem. A lépcső felé indultam, de megálltam egy nyitott ajtó előtt. Gondolkodás nélkül tártam szélesebbre és léptem be a szobába. Mennyi minden megváltozott. Az eddig narancssárga falak, most a lila több árnyalatában pompáznak. Az ablakon vajszínű selyemfüggöny lóg, két oldalán mély lila sötétítővel kiegészítve. A fűzöld ágynemű helyét egy hatalmas padlizsán színű ágytakaró vette át, mely alól kilátszik a hófehér párna. A fényképekkel összeragasztgatott, elhasznált szintetizátor helyett egy kottákkal teli, vadonatúj, fekete zongora áll a sarokban. Az íróasztalon tökéletes rend, ahogy a helyiség minden szegletében. Eltűntek a falra szegezett poszterek, emlékképek is. A szekrény mellett a bútorral egyszínű fésülködőasztal állt, egy hatalmas tükörrel, aminek szélén azért felleltem néhány fotót. Mind valamilyen fontos eseményt örökített meg. Volt, ami Mimmi szülinapján készült, vagy a saját ballagásán. Egy másik karácsonykor, de nem maradt ki a hálaadási vacsorán, vagy a szülei házassági évfordulóján készült fénykép sem.

     Megérintettem az utolsót, ami éppen legfelül, középen helyezkedett el.

     * Mikor azt mondta, hogy szeretne beszélni velem, eluralkodott rajtam a pánik. Nem tudom, mire készül, de ha így fog hozzá, abból már jó nem sülhet ki. Mindjárt itt van, és nem tudom, mire számítsak. Rossz vagy jó hírt fogok kapni? Úristen, mi van, ha terhes? Oké, nyugi, az nem lehet. Vagy mégis? Elméletileg nem fordulhat elő, hiszen vigyáztunk, de gyakorlatilag bármi megeshet. Te szentséges ég, az apja megöl!

-     Eric? – Kiabált barátnőm az ajtóból.

-     Nappali. – Igyekeztem higgadt maradni, de nem hagy nyugodni előbbi gondolatom.

     Molly betáncolt hozzám egy csokoládéval a kezében, majd lehajolt egy csókra, és ölembe ült. Nyakamat átkarolta, majd tovább folytatta, amit az imént elkezdett. Mintha nehezebb lenne. – Kezdtem bepánikolni. És a szájának banán íze van. Ő utálja a banánt. Az állapotos nők mindent megkívánnak. Nem bírom tovább, megőrülök.

-     Mi az, amit mondani szeretnél? – Toltam el magamtól.

-     Te mire gondolsz? – Húzta fel szemöldökét, közben az édességet majszolta.

Kétségbeesett hangomat hallva lehervadt az arcáról a mosoly. Mit fogok csinálni, ha tényleg azt mondja, hogy babát vár. Én még ehhez túl fiatal vagyok, ő meg pláne!

-     Jesszusom Molly, nekem nincs idegzetem ehhez a játékhoz, nem vagy terhes, ugye? – Bukott ki belőlem hirtelen, mire barátnőm rázkódni kezdett a nevetéstől. Fejét belefúrta nyakamba, így lehelete csiklandozta bőrömet. Csilingelő hangjától feloldódtam, egy mázsányi teher esett le a szívemről. Arca már vörös volt, de még mindig csak kacagott.

-     Honnan szedted ezt a hülyeséget? – Emelte rám csodálatos szemeit, mikor valamennyire lecsillapodott.

-     Fogalmam sincs. – Vallottam be zavartan.

-     Szeretlek. – Majd kaptam egy puszit a számra.

-     Én is. – Öleltem át derekát. – De akkor mit akartál mondani? – Most már fúrja az oldalam a kíváncsiság.

-     Nem merem. – Nézett rám boci szemekkel. – Sokkot fogsz kapni, de kérlek, ne vesd el helyből.

-     Kicsim, a legrosszabbra már fel voltam készülve, fejben már a babaszobát is megterveztem, nem tudsz ennél ijesztőbbel előállni. – Csókoltam meg röviden, ösztönözve, hogy végre kibökje, mit akar.

-     Keringőznél velem a szalagavatón? – Tévedtem, ez még a mini Saade dolognál is rosszabb. Én, meg a klasszikus tánc? Na, az ég és föld. Hogy mondjak erre neki nemet? Tudom, hogy mennyire szeretné. Hónapok óta a katalógusokat bújja a tökéletes ruháért. Újabb és újabb zenéket mutat, hogy szerintem melyik lenne a tökéletes, ráadásul ezek a könyörgő szemek… istenem, egyszer a sírba visz ez a lány.

-     Szeretnéd? – Kérdeztem teljesesen feleslegesen.

-     Nagyon. – Beleharapott alsó ajkába, majd a hatás kedvéért szempilláit is rebegtetni kezdet. Hogy lehet valaki ennyire aranyos?

-     Akkor igen. – Egy hatalmas sikítás keretében döntött el a kanapén, és a lendületével együtt le is borultunk onnan. Én feküdtem háttal a padlón, ő rajtam. Óvatosan lejjebb húztam magamhoz, majd lágyan megcsókoltam. Csókunk egyre jobban elmélyült…

     Ahogyan megláttam abban a talpig fehér ruhában, elállt a lélegzetem. Mosolyogva hajoltam meg előtte, ahogy azt a koreográfia diktálta. Jobb tenyeremet lapockájára helyeztem, majd bal kezemmel megfogtam övét, és táncolni kezdetünk. Én vezettem, teljesen rám bízta magát. A forgásnál egy nagyot kiléptem, ő pedig követte mozdulatomat. Siklottunk egy nagy körben. Újra egyhelyben mozogtunk, két lépés előre, kettő hátra, aztán megfordulni és ismét. Kezünket felemelve vezettem körbe magam körül. Kecses mozdulatokkal került meg, majd elindítottam a hajrát, az utolsó nagy forgást. Egymásmellé álltunk, szembefordulva a közönséggel. Jobb oldalamon helyezkedett el, majd meghajoltunk. A terem közepére vezettem, letérdeltem, ő szoknyáját megemelte, és ráült a lábamra. Derekát átfogva tartottam meg. Villogtak vakuk, hangos füttyszók és taps harsant fel. De megbántam volna, ha ezt más éli át vele… *

-     Mit csinálsz itt? – Térített vissza a jelenbe Molly meglepődött hangja. Felé nyújtottam a kezemben tartott fényképet. Mosolyogva nézte, melyen fehér, csipkés menyasszonyi ruhában tündökölt, én pedig fekete öltönyben, és fehér csokornyakkendőben, őt ölelve álltam mellette. A fotót visszahelyezte a helyére, majd megismételte, az imént feltett kérdését. – Mit keresel itt?

-     Nyitva volt az ajtó. – Körülnéztem még egyszer, mielőtt folytattam volna. – Jó sok minden megváltozott itt.

-     Sok minden történt mostanság, ami előidézte a változást. Ahogy én alakultam, úgy velem együtt a szobám is.

-     Nem kell így lennie. – Nem akartam, hogy más legyen, nem akartam, hogy mindez nélkülem történjen meg.

-     A változás egy idő után elkerülhetetlen. A tél után tavasz jön, a tizenkilencet a húsz követi, a rózsa elhervad, s új kerül a helyére. Ez nem egy szabályozható folyamat. – Lemondóan megrázta fejét, két ujjával végigsimított a zongorán, majd leütött néhány magas hangot kiadó billentyűt.

-     Tudod, hogy nem erre gondoltam. – Tisztában vagyok vele, hogy nagyon is érti, mire céloztam.

-     Nem számít. – Indult volna kifelé, de elkaptam a karját.

-     De még mennyire, hogy számít! – Emeltem fel kicsit a hangom. Tudom, hogy ő is szeret, akkor meg miért kell ezt csinálnia?

-     Azóta nem, mióta azt mondtad, nem szeretsz. – Vágta hozzám nyersen, és kezét kihúzta szorításomból, de nem mondott semmit. Egy ideig állhatatosan szembe nézett, majd mikor könnyek lepték el tekintetét, némán kezdte pásztázni a földet.

-     Tudom, hogy nem egykönnyen megbocsájtható, amit tettem. Megértem, hogy dühös és csalódott vagy. De kérlek, legalább engedd szabadjára a dühöd. Kiabálj, üss meg, küldj el a francba, de ne hallgass! Ne törődj bele, mondd ki, hogy mit gondolsz! Mutasd ki, ha fáj, ne színleld, hogy jól vagy! A fenébe is, miért kell mindent elfogadnod, amit mások mondanak? – Kiabáltam vele. Ezzel büntet a legjobban. Megőrjít, hogy megjátssza magát, hogy csendben tűri, ahogy belülről felemészti a fájdalom. Szeretem, és vele akarok lenni. Elszúrtam. Rohadtul elcsesztem, de helyre akarom hozni. Miért kell ennyire ragaszkodnia, ehhez a képtelenséghez, hogy mi barátok legyünk?

-     Mindent megtettem azért, hogy ne veszítsük el egymást, hogy barátok legyünk. Egész idő alatt a szívem fájdalommal volt teli. És most azt kívánod tőlem, hogy mindent elfelejtve omoljak a karodba? – Szemeiben könnycseppek és tengernyi fájdalom csillogott, de nem sírta el magát. Megkeményedett az elmúlt időszakban. Vissza akarom kapni a törékeny barátnőmet. Miért kellett ezt tennem? Minden az én hibám. Alábecsültem mennyit ér ő, mennyit ér a szerelmünk.

-     Őszintén sajnálom. Minden szóért bocsánatot kérek, de…

-     Nem a sajnálatodra és a bocsánatkérésedre van szükségem. – Szakított félbe. Nem értem mit vár tőlem, ennél többet nem tudok tenni.

-     Molly, mit akarsz, mit tegyek? – Kérdeztem értetlenül és kétségbeesve. Ha most nemet mond, végleg elveszítem.

-      Bocsánatot kértem. Ha képes lennék meg nem történtté tenni a szakítást, hidd el, megtenném, de nem tudom. – Kifogytam az eszközökből. Nála nem hat a varázspillantásom, a szíveket megdobogtató mosolyom, vagy egy-egy dalba foglalt mondatom. Ő nem egy rajongó, ő Molly.

-     Éppen ez az. Nem tudod kitörölni a visszhangot a fejemből, amint azt mondod, hogy már nem szeretsz. Beleégett a gondolataimba. Naponta feltettem magamnak a kérdéseket. Miért? Mit nem adtam meg neked? Mi hiányzott még? Mit rontottam el? De nem jutottam előrébb.

-     Mert nem a te hibád! - Szóltam közbe, de ismét belém fojtotta a szót.

-     Ha úgy akarod folytatni, hogy azét, mert benned van a hiba, ne fáradj!

-     De ez az igazság. – Ellenkeztem, de úgy tűnik hiába. Egy szégyenlős kisfiúnak érezem magam. Soha nem féltem semmitől, de ebben a pillanatban rettegek, hogy többé már nincs remény számunkra.

-     Fejezzük be ezt a beszélgetést, és tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna.

-     Tényleg ezt akarod? – Kiabáltam. Nem érdekelt hallja-e valaki. Tudom, hogy a szíve csatázik az eszével, és ésszerűen próbál dönteni, de nem jó irányba indul el. Most a szívére kellene hallgatnia.

-     Igen. – Jelentette ki szemembe nézve, mire megragadtam derekát, és magamhoz rántottam. Vadul csókolni kezdtem, de elfordította fejét.

-     Hagyd abba!

     Figyelmen kívül hagyva ellenkezését, húztam vissza, ezúttal egyik kezem a nyakán tartva, hogy ne tudjon elhúzódni. Először nem csókolt vissza. Taktikát váltva, alsóajkát puszilgattam, majd a felsőt kezdtem becézgetni. Oldalát simogattam, és belemosolyogtam kezdetleges csókunkba, mikor kezeit derekamra tette, és belekapaszkodott pulóverembe. Lassan elnyíltak ajkai, majd egy szenvedélyes csók bontakozott ki közöttünk. Minden érzésemet, vágyamat beleadtam ebbe a csókba. Érezni akartam őt. Egyik kezével nyakamon simított végig, amitől kirázott a hideg. Pólója szélét megkeresve érintettem meg bőrét, melytől még hevesebbé vált csókunk. Levegő hiányába elszakadtunk egymás szájától, de egy centivel sem engedtem távolabb. Mellkasomba fúrta fejét, én pedig hol csupasz derekát, hol hátát simogattam. Azt hittem sosem tarthatom, már így a karomban.

-     Bocsáss meg! – Törtem meg a csendet.

-     Nem, többé már nem akarok megbocsátani…