2013. október 27., vasárnap

Epilógus

Sziasztok Drágáim!

Sikerült időben elkészülnöm, így meghoztam az ígért Epilógust és az újításokat is. A blog elnyerte végleges kinézetét, és létrehoztam egy modult is, amit kötelező meglátogatni az Ismerd meg! cím alatt. Ericet mindnyájan ismeritek valószínű, de Mollyt és húgait, valamint Dannyt talán kevésbé, remélem tudok a modulban újat mondani, mutatni nektek.
A kommenteket köszönöm, válaszoltam rájuk. Hosszabban a fejezet után szólok még hozzátok.
Az epilógusról annyit, hogy ez lett a leghosszabb fejezet, remélem elnyeri tetszéseteket és nem marad bennetek hiányérzet.
Annyit kérnék, mivel ez egy lezárás, aki olvasta a blogot, az írjon nekem legalább egy sort és pipáljon, szeretném felmérni hányan tartottatok velem!
Kellemes olvasást!


Epilógus ~ Forgive me





Eric Saade

2013. június 28.

     Mi a különbség elvesztés és eldobás között? Előbbi fájdalmas, míg utóbbi rendkívül könnyelmű. Hogy honnan tudom? Sajnálatos módon saját kézből.
  Könnyelműen eldobtam magamtól azt az embert, aki mellett önmagam lehetettem, akinek mindent elmondhattam, aki mindig mellettem állt, aki mindenkinél jobban ismert, és mindenekelőtt mindenkinél jobban szeretett. Hogy lehettem ekkora idióta? A válasz sokkal egyszerűbb, mint az ember hinné. Fiatal voltam, átkozottul népszerű, valamint nem tudtam, valójában mit is jelent nekem ő, hogy milyen nélküle. Naivan azt hittem, hogy a pénz, a pia, a buli, a nők és a kötetlenség túlszárnyalja azt, amit ő nyújtott nekem.
  Mikor jöttem rá, hogy elvesztettem? Egy hideg, decemberi napon, amikor a piros bőröndjét maga után húzva eltűnt a szemem elől, és egyúttal az országból is. Pokoli fájdalom járta át az egész testem, miközben figyeltem távolodó alakját. A végtagjaim megbénultak, torkom kiszáradt, fejem kiürült. Olyan érzésem támadt, mintha meghaltam volna.  Bíztam benne, hogy idővel jobb lesz, de az elmúlt hét hónap távlatában már nem hiszek abban, hogy az idő vagy a távolság mindent megold. Ezek csak hamis szavak. Ő jut eszembe a konyhaszekrény felső polcán álló bögréről, a nem messze található cukrászdáról, az autómról, a stúdióról, a próbateremről, a hálószoba előtt magasodó fáról, a vidáman csaholó kiskutyákról, és mindenről, amit ember csak el tud képzelni. Még a mosógép búgása is emlékeztet…

     * Hányszor kértem, engedje meg, hogy felvegyek egy takarítónőt, de nem, majd ő megcsinálja. Felvetettem, hogy hazaviszem, ahol szeretett anyukám kimossa, de nem, majd ő megcsinálja. Olyan makacs, de hát kinek van szíve nemet mondani? Meg hát amúgy is értékelendő, hogy házias, és tevékenykedni akar.
     Mosolyogva figyeltem, ahogy beteszi a ruhákat a mosógépbe, és el-eltűri a folyton szemébe hulló hajtincseket. Gondosan kiválogatta a fehéreket a színestől, öntött valami löttyöt rájuk, még egy kis kapszulát is bedobott közéjük. Néhány gombot megnyomott, és már működött is.
-     Na, látod megmondtam, hogy nem kell ide segítség. – Elégedetten vigyorogva táncolt oda hozzám.
-     Igazad volt, ügyes vagy. – Belecsókoltam nyakába, mire édesen felkacagott.
-     Így nem lesz ebből házi munka. – Rosszallóan csóválta fejét, de mosolygós ajkai, és tekintete elárulta. – Azt mondtad, elmosogatsz.
-     Csábítóbbnak találtam a gondolatot, hogy téged nézhetlek, miközben hajolgatsz a mosógép előtt.
-     Te lusta gazember! – Felháborodást tettetve boxolt bele hasfalamba. – Áúúú, ez mért ilyen kemény?
-     Azt hittem szereted. – Szemtelenül vigyorogva vettem kezembe csuklóját, és leheltem apró csókokat kézfejére.
-     Mondtam egy szóval is, hogy nem? – Elvarázsolva fürkészte arcomat, míg ajkaimmal meg nem érintettem az övét, ezzel felébresztve kábulatából.
     Olyan könnyen le lehet nyűgözni, annyira őszinte és ártatlan. Olyan, mint egy porcelán, gyönyörű és törékeny. Arcára csúsztattam egyik kezem, másikat a derekára simítottam, úgy húztam teljesen magamhoz. Ujjaival beletúrt hajamba, én pedig megharaptam alsó ajkát, majd feltettem a mosógép tetejére… *

-     Már megint nem figyelsz rám. Fogadni mernék, hogy rajta jár az eszed. Utálom ezt, elegem van. – Emma idegesen legyezte meg kezét előttem, arcát pedig elöntötte a megszokott féltékenység.
     Tudja, hogy nem szeretem, soha nem is fogom, mégis velem van. Eleinte egy görénynek éreztem magam, annak ellenére, hogy tiszta lapokkal játszottam, reméltem, hogy segít elfelejteni őt, de nem. Mára már nyílt titok magunk között, hogy kihasználjuk egymást, habár egyiküknek sem jó.
-     Ne kezd megint! Semmi közöd nincs hozzá, és megmondtam azt is, hogy ne emlegesd! – Dühösen rivalltam rá. Számtalanszor lefutottuk ezt a menetet, mindig összevesztünk, majd maradt minden úgy, ahogyan előtte is.
-     Mi az, hogy nincsen közöm hozzá? A barátnőd vagyok.
-     A sajtó előtt, esetleg. – Közönyösen vágtam hozzá, mire egy hatalmas pofon csattant az arcomon.
-     Ne hidd, hogy nem találnék jobbat, Eric. – Lenézően végigmért, majd felkapta táskáját, de megfogtam karját, és nagyon közel húztam magamhoz.
-     Akkor kezd el keresni, mert ide többet nem jöhetsz vissza! – Végre kimondtam, amit már régen meg kellett volna tennem.
-     Az emlékek, csak emlékek. Nincs jövőd, ha a múltban ragadsz, ezt jól jegyezd meg. – Sértetten csapta be maga mögött az ajtót, jelezve, tényleg nem jön ide újra.

  * Valami olyat szeretnék csinálni vele, amiben még nem volt része, egy olyan élményt szerezni neki, amit sohasem fog elfelejteni. Miután imád vezetni, és nehezére esik betartani a sebesség határokat, gondoltam a gokart megteszi majd a hatását.
-     Miért nem mondod el, hogy hova megyünk? – Kíváncsi szemeket meresztett rám, amik válaszért könyörögtek, de nem törtem meg, az évek során kiképzett lettem a boci szemeire.
-     Azért kincsem, mert meg akarlak lepni. – Áthajoltam az anyósüléshez, és egy gyors puszit nyomtam orra hegyére.
-     Tetszeni fog? – Egyre nagyobb vigyor terült el azon a gyönyörű arcán, én pedig késztetést éreztem rá, hogy megsimogassam. Ilyenkor annyira aranyos. A bájos arca, a szeleburdi, türelmetlen kérdései, és édes mosolya kislányossá, valamint rendkívül szerethetővé teszik.
-     Remélem. – Mikor oldalra pillantottam, megláttam a táblát, miszerint jobbra kell kanyarodni. – Mindjárt ott vagyunk.
     Gyerekeket meghazudtoló izgatottsággal kezdte kémlelni a környezetet valami olyan jelet keresve, ami kielégíti azt a fene nagy kíváncsiságát. Ez egy rossz tulajdonság, de neki még ez is jól áll, hihetetlen.
     Leparkoltam az épület előtt, ő pedig hatalmasra nyitott, hitetlenkedő szemekkel fordult felém. Ajkai elnyíltak egymástól, majd újra összecsukódtak, ezt legalább háromszor eljátszotta. Mikor pár perc után magához tért, kiugrott az autóból, és tapsikolva kezdett ugrálni. A motorházetetőnek támaszkodva figyeltem őt, és elégedetten nyugtáztam, hogy sikerült neki örömet okoznom.
-     Ez mos komoly? Vezethetem is? – Hangjából áradt a boldogság. Ahogy ránézem, egyszerűen azt éreztem, mindenem megvan.
-     Persze. És ha akarsz, versenyezhetünk is. – Közelebb lépett, átkarolta nyakamat, és kihívóan harapdálta alsó ajkát.
-     Elbírod viselni azt a szégyent, hogy egy nő legyőz? – Kuncogni kezdtem, hiszen tudtam, hogy bármikor hagynám nyerni.
-     Nő? Ki itt a nő? – Átnéztem vállai felett, és úgy csináltam, mint aki nagyon keres valamit.
-     Na! – Játékosan meglökte vállam, én pedig nevetve csókoltam meg.
-     Akármennyi idős is leszel, te inkább vagy kislány, mint nő. – Mormolt valamit, de nem foglalkoztam vele, kézen fogtam, majd a pályára vezettem.
     Nem csak ő, én is ámulva figyeltem a gumiabroncsokból kirakott pályát, a felsorakozott autókat, bukósisakokat, overálokat. A benzin szaga, a motorok hangos bőgése tökéletesen visszaadta a versenyautók jellegét.
     Felöltözve, sisakkal a kezében jött ki az öltözőből, egy gyors csókot váltottunk, majd az oktató szavaira figyelve szállt be a fekete gokartba. Felmutatta hüvelykujját, én is így tettem, majd útnak indult. Félve, mégis mosolyogva figyeltem, ahogy a maximum sebességgel köröz, és veszi be a veszélyes kanyarokat. Féltem, hiszen tudom, mennyire fel tud pörögni az adrenalintól, de biztos vagyok benne, hogy ezeket a perceket még évtizedek múltán is emlegetni fogja.
-     Fantasztikus, fenomenális, felbecsülhetetlen, utánozhatatlan érzés volt. – Csillogó szemekkel, kipirosodott arccal, hevesen kapálózó kezekkel futott felém, és halmozta egymásra a tulajdonképpen ugyanazt jelentő szavakat.
-     Örülök, hogy élvezted, és hogy nem esett semmi bajod. – Szorosan magamhoz öleltem, és eldöntöttem, nem engedem el, soha. *

     Hiányzik, hiányzik ő
     Mielőtt tovább folytathattam volna gondolatmenetemet, az ajtóm kicsapódott, én pedig meglepettem pislogtam a lihegő Mimmire, aki térdén támaszkodva próbált elmondani valamit, ráadásul néhány másodperccel később, szőke barátom is megjelent lakásomon, újabb sokkot előidézve.
     Miért ez a nagy meglepődés? Mert a barnahajú, kicsi, de nagyszájú kishúgomnak fogadott lányt nem láttam hosszú hónapok óta. Az, hogy elküldtem őt, mikor legutóbb idejött, előkelő helyen szerepel, az „elszúrtam” listámon. Danny pedig nem tudom, mikor tért vissza. Mindenkit elmartam magam mellől, közöttük őt is.
-     Ti, ti, ti miért vagytok itt, és hogy jöttetek be? – Tettem fel kérdéseim, de még mindig fújtattak. Mi ennyire sürgős?
-     Molly, Molly – zihálta Mimmi, én pedig kicsit megtántorodtam. Amióta elment, nem hallottam a nevét, sosem mondtam ki, ahogy a jelenlétemben más sem. – Hazafelé tart. – Fejezte be a mondatot.
-     Nem mondasz semmit? – Hitetlenkedve nézett rám, de mozdulni sem bírtam.
-     Eric, jól vagy? – Danny megfogta vállamat, majd aggódó tekintettel kémlelte vonásaimat.
     Hogy hanyagolhattam el? Ő a legjobb barátom, és egyszer sem kérdeztem meg, hogy van az anyukája, ő hogy viseli ezt az egészet, hiszen távol van a szerelmétől, az édesanyja pedig életéért küzd minden nap. És itt van ez a kicsi lány is, akinek már nem az a vidámság csillog a szemében, ami régen, hanem fájdalmas kicsordult, és visszafojtott könnyek tömkelege. Ahelyett, hogy mellettük lettem volna, támogattam volna őket, beletemetkeztem az önsajnálatomba. Meg sem érdemlem, hogy most itt legyenek.
-     Sajnálom! – Magamhoz öleltem Dannyt, majd barátnőjét is. Nem kellettek további szavak, mindketten értették, mit is szeretnék kifejezni, miért is kérek elnézést.
-     Még a húgod vagyok? – Tette fel Mimmi azt a kérdést, amitől összefacsarodott a szívem.
-     Mindig is az voltál, csak az a kérdés, hogy tudsz-e még rám bátyádként tekinteni. – Könnyes szemmel bólogatott, majd újra a nyakamba borult. Érzem, ahogyan a sós cseppek bőrömre potyognak, de nem számít, mert ezek a boldogságtól keletkeztek.
-     Hogy van anyukád? – Néztem barátomra, mikor elengedett a lány.
-     Túl van a nehezén. A teljes gyógyulás még hosszú folyamat, de rálépett az útra. Már itthon lábadozik. – Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, és éppen azzal egy időben az enyémet is.

-     Miért? – Néztem rá Mimmire néhány perc csend után.
-     Hiányzunk neki. – Azonnal tudta, mire gondolok.
-     Miért mondtad el nekem? – Ránézett barátjára, aki bólintott, így nagy levegőt véve belekezdett.
-     Mert… szóval… – Kétségbeesetten pillantott Dannyre, aki szintén tanácstalan arckifejezéssel bámult rám.
-     Ha már idejöttetek, akkor mondjátok el. Tudom, hogy oka van. Nagyon megbántottalak benneteket, nem néznétek el csak úgy.
-     A szülinapján fel fog lépni az Allsang på Skansenen. – Nyögte ki végül Mimmi.


Molly Sandén

     Hét hónap után ismét Svédország felé tartok. Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy visszatérek, ráadásul fel is fogok lépni. Az élet a legnagyobb játékmester, nekem pedig sodródnom kell az árral. És már minden hiányzik otthonról. Anya főztje, Darling, apa poén nélküli viccei, a húgaim fecsegése, a rajongóim, de még a hideg is. Igen, ő is.
     Gyorsan megráztam a fejem, de nem elég időben, ugyanis az emlékek megállíthatatlanul törtek rám.

* Szeretem a telet, annyira csodálatos. Mindent hó borít, a lakásokat, utcákat fények díszítik, a parkokban hóember sereg áll, és nincs az embernek jobb szórakozása, mint szeretteit belehempergetni a porhanyós hóba. Ilyenkor a legromantikusabb a táj.
-     Eric, kérlek! Annyira szeretném megnézni. – Könyörögtem már hosszú percek óta, de az istenért sem akart megtörni.
-     Moll, úgy utálom a hideget, menj a húgaiddal, vagy Rossal. – Általában nem mond nekem nemet, amikor meg igen, azt elfogadom.
-     Jó, feladom. – Szomorúan adtam egy puszit az arcára, majd elindultam a kabátomért.
     Talán a lépcső alján járhattam, mikor dübörgést hallottam. Felnéztem, és Eric száguldott lefele olyan sebességgel, hogy megállni is alig bírt. Meglepetten pislogtam felé, ő pedig két keze közé fogta arcomat, és egyenesen a szemembe nézett.
-     Nem tudok olyat tenni, ami téged ilyen szomorúvá tesz. Érted még meg is fagyasztom magam. – Nevette el a végén.
-     Annyira szeretlek! – Úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlott volna rajta. Nem engedem el, soha. *

     Vajon újra találkozunk majd? Mit fog mondani, én mit fogok gondolni, és érezni? Félek. Rettenetesen félek. Nem akarom újra látni, mert egy találkozás csak újra feltépné a még amúgy sem gyógyult sebeket. Ám ezen túl hiányzik, be kell vallanom, hogy pokolian hiányzik. A gyönyörű szemei, amik magukba szippantanak, a hangja, ami elvarázsol, az ölelő karjai, amik biztonságot nyújtanak. Miután elmentem, egyfolytában az járt a fejemben, hogy nem hallgattam meg Ericet, nem vártam meg a magyarázatát, hanem a könnyebbik utat választva elfutottam a probléma előtt. Ha újra találkoznánk, talán megkérdezném, mi történt azon a délután, ott a táncteremben. Még ebben a pillanatban is élénken él a fejembe a kép, ahogy azt mondja szeret, ahogy kérésemnek eleget téve hátralép, ahogy könny csillog a szemébe. Meg kellett volna hallgatnom, magyarázatot kellett volna követelnem.
     Miközben ezen gondolatok kavarogtak a fejembe, megláttam vadul integető húgom, aki felém rohant. A bőröndömet elengedve zártam ölelésembe. Nevetve, és könnyezve néztük a másikat, újból, s újból végigsimítva egymás arcán.
-     Molly – nem kellett kérnie sem.
-     Maradok. Nem megyek el többé, nem hagylak magadra, ígérem!

2013. július 03.

-     Boldog szülinapot! – Félálomba hallottam meg Mimmi bársonyos hangját.
-     Ühm – átfordultam egyik oldalamról a másikra, majd szép lassan feldolgoztam, hogy reggel van, ráadásul a születésnapom. – Köszönöm! – Öleltem meg végül első köszöntőmet.
-     Öltözz fel, aztán gyere le. – Sejtelmesen kacsintott egyet, majd kiment a szobámból.
     Az a néhány nap, amit itthon töltöttem, teljesen felvillanyozott. Utólag belátom, hogy kellett a környezetváltozás, a távolság, de sokkal előbb haza kellett volna jönnöm, mert a legjobb gyógyír a fájdalomra a család és a szeretet.
     Tavaly ilyenkor tartottam a lemezbemutatómat. El sem hiszem, hogy egy éve nem találkoztam vele. Eltűnt az életemből, ahogy kértem, de az érzéseim iránta mégsem múlottak el. Azt gondoltam, ha nem látom, ha nem veszek róla tudomást, akkor majd elfelejtem a fájdalmat, amit okozott, az élményeket, amiket együtt éltünk meg, azt hittem kitörölhetem az életemből, de nem megy, az ő neve mellett nincs meg a delete opció. Mostanra megtanultam, a hiányával együtt élni, de ettől még a szívem nem lett könnyebb.
     Gondolataimból Darling nedves nyelve szakított ki, amint lenyalta könnyeimet. Megsimogattam buksiját, majd egy hatalmas puszit nyomtam rá. Gyorsan felöltöztem, megfésülködtem, és elindultam lefelé, oda, ahol a családom vár, azok, akik szeretnek, akiket én is szeretek.
     Mosolyogva konstatáltam a lufikat a lépcsőre kötözve, a „Happy Birthday ” feliratot a konyha boltíve fölé ragasztva. Az említett helyiségből hangok szűrődtek ki, így tudtam, arra kell mennem. Ahogy beléptem énekelni kezdtek, a tortán pedig meggyújtották mind a huszonegy gyertyát. Elérzékenyülve néztem végig rajtuk, és nagy levegőt véve kívántam…

Mimmi Sandén

     Aggódom. Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet Molly elől eltitkolni, hogy Eric a meglepetés fellépő. Fogalmam sincs, hogy fog reagálni rá. Kezd helyreállni az életem. Danny és ő is végleg visszaköltözött Svédországba, csak az hiányozna, hogy most meg magamra haragítsam.
-     Min töröd azt a csinos kis fejed? – Puszilt bele Danny a hajamba.
-     Az estén. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy helyes Molly elől elhallgatni, hogy Eric is itt lesz. Utálok két tűz között őrlődni. – Megnyugvást keresve pillantottam fel barátomra, aki szerint ez csak jól sülhet el.
-     Mimmi, azt gondolod, hogy Molly már nem szereti Ericet?
-     Dehogy, éppen ettől tartok. – Szemöldökét összehúzva jelezte, nem igazán érti, mire gondolok. – Amíg távol volt megerősödött, majdnem tökéletesre fejlesztette a pókerarcát, de én átlátok rajta. Abszolút nem változtak az érzései Eric iránt, és félek, hogy jobban felkavarja ez a találkozás, mint amit tudna kezelni. Nem akarom, hogy megint elmeneküljön, azt nem élném túl, ha újra itt hagyna. Ráadásul sosem bocsájtanám meg magamnak, hogy tulajdonképpen az én közbenjárásomra törték össze sokadszorra is a szívét.
-     Ne butáskodj! Ez az egész egy nagy féleértésből indult, amiről Mollynak fogalma sincs. Ő abban a tudatban él, hogy Eric megcsalta, hülyét csinált belőle, de ez nincs így. Ha úgy dönt, nem kezdi újra vele, akkor is jobb lesz neki, az önbecsülésének. Bízz bennem.
-     Remélem, igazad van, és remélem, ő is így fogja gondolni.

     A műsor két órán belül kezdődik. A próbák lezajlottak, és Molly hibátlanul teljesített. Az Unchained-et és a Why am i crying-ot fogja énekelni. Ami viszont aggaszt, hogy Ericet sehol sem látom, a próbákat is kihagyta.
-     Hol van? – Összeszorított fogakkal sziszegem. Ha most nem jön el, nem kap újabb esélyt.
-     Nem tudom. De ha nem jönne, gondolom, nagyobb felhajtás lenne. Az jó jel, hogy senki nem rohangál fejvesztve, hogy az egyik fellépő visszamondta a szereplést.
     Lehetséges, hogy megijedt vagy nem biztos magában, az érzéseiben? Olyan izgatott volt, hogy végre elmondhatja Mollynak, hogy mi az igazság, hogy Tone csókolta meg, és azóta már teljesen eltűnt a képből. Meghátrálna azért, mert fél a visszautasítástól? Ennyire gyáva lenne?
-     Mimmi. – Halk suttogást hallottam, de senki nem volt körülöttem. – Mimmi. – Most már biztos, hogy valaki szólt. – Nézz hátra! – Ez Eric hangja.
     Megfordultam, és valóban ott volt. Hát itt van. Legszívesebb visítva ugrottam volna a nyakába, de szerencsére időbe észrevettem, hogy néhány erősítő mögött bujkál, valószínűleg nem véletlen.
-     Miért rejtőzködsz? – Gyanakodva méregettem, mire nem válaszolt, csak egy sejtelmes mosolyt eresztett meg.
-     Az most nem számít. Csak tegyél meg nekem valamit. – Elhallgatott, mire bólintottam. – Amikor Molly lejön a színpadról, akkor ültesd le a nézőtéren. – Fel akartam tenni kérdéseimet, de nem engedte. – Ne, kérlek, ne kérdezz semmit.
-     Rendben, de ajánlom, hogy jól süljön el, különben kiheréllek, Saade! – Felnevetett, de nem szólt semmit, csak elosont.
     Fogalmam sincs, mi lehet a célja ezzel az egésszel, de bízom benne, hogy tudja, nem szúrhatja el még egyszer. Szerencsére Moll viszonylag korán lép fel, így mondhatom azt, hogy meg akarom nézni a többieket. Csak nehogy gyanút fogjon, mert akkor végem, és Eric tervét is elszúrom, már ha van neki, bár nagyon ajánlom, hogy legyen.
-     Kicsim, nem akarlak megijeszteni, de Eric sehol sincs, és senki nem látta. – Danny aggódva simított végig karomon, vajon neki megmondhatom? – Valami történt. Mimms, ő nagyon szereti Mollyt, annyira, mint én téged, nem futamodna meg, nem szalasztaná el az egyetlen lehetőségét, hogy beszéljen vele.
-     A francba is, nem szabadna elmondanom, de ne idegeskedj, jó? – Nem bírom nézni, ahogy gyötrődik. Eric a legjobb barátja, a szívén viseli a sorsát.
-     Miről beszélsz?
-     Semmiről, itt van. – Tettem hozzá a végét nagyon halkan, ugyanis nővérem nagy léptekkel, ideges arckifejezéssel közeledett felénk.
-     Nekem ez nem fog menni. Annyi ember van itt, én pedig majd’ egy éve nem léptem fel. Érzem, ahogy mindenki bámul, látom a kérdéseket a szemükben. Nem akarok felmenni oda. – Kétségbeesve magyarázott, zihálva vette a levegőt, bepánikolt.
-     Moll, nyugodj meg. Rengetegen csak miattad jöttek el. A rajongóid mindenhol posztolták, hogy mennyire örülnek a visszatérésednek. A nézőtéren minden második transzparensen a te neved áll, valamint a jókívánságok, amiket neked szánnak. Mindenki örül neked, szeretnek. – Szorosan magamhoz öleltem, és éreztem, ahogy lassan megnyugszik. Egyre kevésbé tartom jó ötletnek, hogy találkozzon Ericcel. Nem gondoltam, hogy ilyen labilis.

Molly Sandén

     Amikor felléptem a színpadra, és megláttam azt a sok embert, akik engem tapsoltak, eltűnt minden félelmem. Teljes szívemet, lelkemet beleadtam abba két dalba, amit elénekeltem. Azokban a percekben rájöttem, hogy nekem itt a helyem. Ez az ország az otthonom. Itt van a szerető családom, a barátaim, a csodálatos rajongóim. Ide tartozom. Bebizonyosodott számomra az is, hogy a megvilágított színpad az én búvóhelyem.
     A közönség együtt énekelt nekem köszöntő dalt, és a meghatódottságtól el-elcsukló hanggal köszöntem meg nekik. Könnyezve lépdeltem le a színpadról, ahol húgom várt.
-     Hazaértem. – Jelentettem ki, majd átöleltem, és alaposan összekönnyeztem ruháját.
-     Büszke vagyok rád! – Megpuszilt, majd kézen fogott, és húzni kezdett kifelé. – Gyere, anyáék a nézőtéren vannak, nézzük meg a többi előadást.
     Valóban az első sor közepén ültek a szüleim, Frida és Danny is. Amikor végighaladtunk a színpad előtt, a közönség újra megtapsolt, amiért nagyon hálás voltam. Leültünk, élveztük az előadásokat. A vége felé, magamnak sem nagyon mertem bevallani, de kezdtem lehangolódni. A szívem mélyén reménykedtem benne, hogy újra láthatom, hallhatom Ericet. Az emlékek élénken élnek a fejemben, de a hangjára már nem emlékszem tisztán. Nem tudom, mit mondhatnék neki, hogyan kellene hozzáállnom, csak azt tudom, hogy hiányzik és szeretem, de soha többé nem bocsájtok meg neki, többé nem követek el ekkora hibát.
-     Hello Mindenki!
     Megszűnt a világ. Eltűntek a zajok, összemosódtak a képek, mikor meghallottam a hangját. Vártam rá, mégis váratlanul ért. Nagyon lassan emeltem rá a tekintetem, de ő csak a távolba nézve pásztázta a közönséget.
-     Jól vagy? – Mimmi megszorította a kezem, és aggódva vizsgálta vonásaim, amik rendezettek voltak ugyan, de belül tomboltam. Legszívesebben felálltam volna, hogy elrohanjak, de tudom, ez lenne a legnagyobb ostobaság, mégis képtelen voltam őt nézni.
-     Tudjátok, nagy megtiszteltetés ma itt lenni. Számomra több szempontból is különleges nap a mai. – Tekintetünk összetalálkozott, én pedig eddig bírtam. Elemelkedtem ülő pozíciómból, de Mimmi visszahúzott.
-     Maradj! És ha arra kerül a sor, hallgasd végig. – Kérdőn néztem rá, de nem kívánt többet hozzáfűzni.
-     Írtam egy új dalt, ami az eddigi legőszintébb, legszemélyesebb dalom. Egyetlen személynek szól, de szeretném, ha mindenki megtalálná benne önmagát.
     Elkezdte pengetni a gitár húrjait, nekem pedig különböző gondolatok cikáztak a fejembe. Viszont ahogy elhagyta az első szó a száját, úgy szorítottam a mellettem ülő húgaim kezét, ahogy csak bírtam. Nem teheti ezt.
Bocsáss meg nekem!
Olyan szépen kezdtük.
Azt mondani, hogy ez szerelem volt, annyira alábecsült.
  Akaratlanul is eszembe jutott a saját dalom egyik sora, a szerelem annyira túlértékelt…
Egymásnak lettünk teremtve, s tudnod kell,
Már bánom a napot, mikor hagytalak elmenni.
Sehol máshol nem kellene lennem, csak melletted…
  Az első könnycseppek elkezdtek leperegni arcomon. Őszinte. Érzem, hogy őszinte, és talán ez fáj a legjobban. Nem akarom, hogy ezt érezze, nem akarom, hogy elbizonytalanítson, nem akarok neki megbocsájtani, nem akarom, hogy szeressen, nem akarom, hogy magát hibáztassa, nem akarom szeretni.
A szerelmet nehéz megtalálni, de érdemes megtartani.
  Soha senkit nem fogok még egyszer úgy szeretni, mint őt valaha is szerettem, mint amennyire most is szeretem.
Biztosra vettelek.
Szóval kérlek, bocsáss meg nekem.
  A könnyeim csak úgy záporoztak. Minden szava a szívemet találta el. Némán sírtam. Nem tudtam, mit gondoljak, nem tudtam, miért csinálja.
Már elmentél, de még várok… nem fogsz visszajönni már.
  Itt vagyok. De miért vagyok itt? Miért vár? Miért teszi ezt velem?
Nem bírok ki még egy rohadt napot…
Remélem, te boldog vagy most.
  Nem, nem vagyok az. Nélküled sosem leszek boldog. Üvölteni akartam, de minden hang a torkomon akadt, csak némán hallgattam a dalt, és minden egyes szó után újabb könnycseppeket hullattam.
Sosem fogom elfeledni az arcodat.
Nem hiszem el, hogy hagytalak elmenni
Már csak egy árnyék vagy számomra
Elvesztettem a szerelmedet, és ezzé váltam
Az egész az én hibám, minden az én hibám
Bocsáss meg nekem, bocsáss meg nekem!
  Ahogy tekintetét az enyémbe fúrta, valami megváltozott bennem. A szívem olyan vadul kezdett kalapálni, mint az első találkozásunkkor, az ajkaim mosolyra húzódtak, és ezek a könnyek már nem fájdalomból keletkeztek.
     Az utolsó hangokat is kiadta, a szemében pedig könnycseppek csillogtak. Csak én tudtam megkülönböztetni az arcán végiggördülő könnycseppet az izzadságtól. – Még utoljára rám pillantott, meghajolt, majd szó nélkül levonult a színpadról.
     Először mozdulni sem tudtam, utána végignéztem családomon. Mimmi hangosan zokogott mellettem, miközben fülig ért a szája, Frida könnyáztatott arccal meredt rám, és bíztatóan bólogatott. Anya, anya pedig sírva nézte azt a pontot, ahol az előbb még Eric állt.
     Nekem sem kellett több, felpattantam, majd backstage felé kezdtem rohanni, ahol Eric várt. Gondolkodás nélkül vetettem magam a nyakába. Nem érdekelt semmi, nem gondolkoztam a következő lépésen, csak magamba szippantottam illatát, és élveztem ölelő karjait. Mikor percekkel később elhúzódtunk egymástól, a tekintetünk akkor sem vált szét.
-     Boldog születésnapot. – Ha ezt a dalt szánta ajándéknak, akkor ez a legszebb ajándék, amit valaha is kaptam, és ennél szebbet nem is fogok soha.
-     Te vagy az egyetlen ember, akinek sosem kellene megbocsájtanom, mégis újra meg újra megteszem.
     Elmosolyodott, két kezét arcomra csúsztatta, majd ajkaink összeértek. Először lágyan becézgették egymást, majd szenvedélyes csókban forrtak össze. Ebbe a csókba belesűrítettük az összes érzelmünket, a külön töltött idő fájdalmát, és az együtt töltött évek örömét, minden benne volt. Nagyon lassan váltunk el egymástól, de karjait még mindig körém fonva tartotta, mintha attól félne, hogy meggondolom magam, és elmegyek. De nekem eszem ágába sem volt ezt tenni. Soha, soha többé nem fogom elhagyni.
-     Molly, tudnod kell, hogy semmi, hangsúlyozom semmi nem történt Toneval. Ahogy megcsókolt, abban a pillanatban eltoltam magamtól, azután pedig lemondtam az összes koncertet, és távoltartási végzésem van ellene. Nem jöhet ötven méternél közelebb sem hozzám, sem hozzád. - Tátva maradt a szám. Sok mindenre számítottam, de erre nem.
-     Sajnálom, hogy elmenekültem és nem hallgattalak meg. Akkor annyira egyértelműnek tűnt, utána pedig nem mertem bevallani magamnak, hogy ezúttal akár tévedhettem is.
-     Nem kell bocsánatot kérned, csak ígérd meg, hogy nem mész el többé, hogy ezentúl örökké az életem része maradsz.
-     Megígérem!
-     Szeretlek, Molly! Elmondhatatlanul szeretlek!
     Mielőtt elmondhattam volna, hogy én is ugyanennyire szeretem ölbe kapott, majd édes ajkát enyémre nyomta. Lágyan becézgette, ízlelgette számat, aztán óvatosan megharapta. Közben érzékeltem, hogy körénk gyűltek az emberek. Hallottam Mimmi boldog sírását, anya és Frida megkönnyebbült sóhajait, a barátaink suttogását, de nem tudtam velük foglalkozni. Az egyetlen, aki számított Eric volt, és ő éppen az ölében tartva engem csókolt.
     Valóban igaz, hogy semmi sem lehet tökéletes, ám azért, ami igazán számít, megéri küzdeni. A boldogságnak ára van, sokszor rögös út vezet hozzá, és mikor úgy tűnik minden rendben van, hirtelen elpattan egy húr, ami újabb galibákat sző, ám ha megfelelő emberek vannak melletted, akkor semmi sem állhat közéd, és a boldogságod közé.





*                                 *                               *                                *  

„Van, aki könnyen megkapja, akit szeret. Van, aki szenved, sír míg övé lehet.
Van, aki könnyen tud feledni, s van, aki nagyon tud szeretni.”


„A könny és a szerelem édestestvérek. Nem szerelem, ami egy könnyet sem ér, s ki soha nem sírt, az nem is szeretett. Mert a könny és a szerelem, egyszerre született.”

video


Ha van egy kis időtök és elolvassátok ezt a részt, akkor megosztom veletek miért éppen Mirage lett a blog címe, miért Forgive me lett az utolsó fejezet dala, és miért ez lett a történet befejezése.

A Mirage dal -fentebb megtekinthető- felöleli az egész történetet. A prológusban megjelenik az a momentuma, hogy hitt a szerelemben, de az elillant. A középrészbe a hit épül bele, a lány hisz benne, hogy ha újrakezdik, és az emlékeket megtartják, akkor a fiú vele marad... végig ott bujkál a dal csúcspontja is, hogy a lány erősnek mutatja magát, pedig belül darabokra szakadt. - És elárulom, ez a személyes kedvenc számom :)
A Forgive me Eric egyik legszebb, legőszintébb dala. Személy szerint megkönnyeztem többször is. Miután megjelent az EP, rajta ezzel a dallal, volt egy álmom, ami éppen úgy zajlott, ahogy azt a fejezetben megírtam. Úgy gondoltam, ez lenne a tökéletes befejezés. Valamint éppen az őszintesége miatt elgondolkodtató... megéri értelmezni a szövegét, sokatmondó -fentebb megtekinthetitek a magyar szöveges videót-.
Nem tudom ki mennyire ismer engem, ki mire számított, de én Happy End párti vagyok, így nem is volt kérdés egy pillanatra sem, hogy hogyan fogom befejezni a történetet. Reménykedtem benne, most is reménykedem benne, hogy az élet majd ír egy hasonló befejezést. Számomra Molly és Eric álompár voltak, azok is maradnak, ők csak együtt tökéletesek, nekem ők egy csomagban járnak, csak együtt említhetőek, ők nekem egyek.

Fájó szívvel válok meg ettől a történettől, mert nagyon közel állnak a szívemhez a szereplők. Minden egyes mondatot szívből írtam, volt amiket magam is megkönnyeztem. Remélem sikerült átadnom az érzelmeket, érzéseket.
Köszönöm mindenkinek, aki támogatott, nagyon sokat jelentett minden egyes pipa, minden egyes hozzászólás, díj, amit tőletek kaptam.

Egy időre búcsúzom, de vissza-vissza fogok nézni az oldalra, és nyáron újabb történettel, vagy ennek egy esetleges folytatásával jelentkezem.


Aki elolvasta ezt a bejegyzést -akármikor- szépén kérem, hagyjon maga után egy pipát, vagy egy sort!
Imádlak benneteket!
~Jenni~


10 megjegyzés:

  1. JUJ!! Happy end... ♥
    Egyszerűen a szavakat nem találom erre a részre... Annyira örülök, hogy van egy hely, ahol így végződött!!! Tényleg szuper volt olvasni ezt a történetet. Soha nem felejtem el. :')

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon remélem, hogy nem csak egy helyen végződik így, s az élet is hasonló befejezést szán nekik!
      Köszönöm, hogy mindig velem voltál, s számíthattam rád!

      Törlés
  2. Szia!

    Imádtam,a történetet,sok rész volt,ami nagyon megfogott,tetszik,ahogy az egészet egy dal köré írtad.Reménykedtem Happy Endben,és reményeimhez híven így is lett!Maga az egész történet nagyon megható volt.Ha esetleg folytatnád,v.újabb storyt írnál,én biztos h.olvasója leszek!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon szépen köszönöm!
      Eredetileg ez a dal ihlette az egész történetet, s minden sora ráillett a kapcsolatukra, így nem volt nehéz dolgom.
      Szeretem a boldog befejezést, az mindig reményt ad!
      Alapvetően érzelmes ember vagyok, örülök, hogy sikerült ezt felétek is közvetítenem.
      Egyre valószínűbb, hogy újabb történettel fogok jelentkezni, a prológus és a szereplők már kirajzolódtak a fejemben, de nyár előtt maximum ízelítőt fogok publikálni belőle.
      Nagyon köszönöm, hogy leírtad a véleményed, megtiszteltél ezzel a pár sorral!

      Törlés
  3. Szia!:)

    Amikor elkezdtem a történetet olvasni, és már eleve a kettejük szakításával kezdődött, fogalmam sem volt mi lehet a folytatásban. Aztán jöttek sorban a részek, én pedig egyre kíváncsibb lettem. Magával ragadott a történet. Volt rengeteg sírás, szomorúság, de mellette rengeteg vidám és önfelet pillanat. Na meg a rengeteg csodás visszaemlékezés, amit megírtál.:) Imádtam és még most is imádom őket.:) A vége felé, pedig elbizonytalanodtam a dolgokban, aztán végül mégis csak boldog lett az a bizonyos befejezés! Ennek szívből örülök.
    Ez a kis történet belopta magát a szívünkbe, veled az íróval együtt. Az a két dal, amit itt az epilógusban említettél, a két dal, mind gyönyörű. És ahogy ezekre építkeztél, pár csodálatos percre. Ez lenyűgöző. Nekem őszintén minden egyes betűje tetszett és mindig is szívesen olvastam és ha esetleg lesz folytatása fogom is olvasni, ahogy időm engedi.:)
    Hirtelen nem is tudok mit írni, és remélem ez is érthető lett.:) Igyekeztem mindig időben írni, és értelmes hozzászólásokat. Örülök, hogy rátalálhattam a blogodra! Várom a visszatérésed!

    Puszi Bonie ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Drága, Bonie! Olyan szép szavakkal illettél mindig, hogy már csak azért érdemes volt írni. Iszonyatosan hálás vagyok minden betűért, amit leütöttél azért, hogy véleményt mondj a történetről!
      Boldoggá tesz, hogy mindenféle érzelmet a magadénak éreztél, hogy kíváncsivá tettelek, és hogy szeretted a visszaemlékezéseket, azok bizony nagyon komoly szerepet játszottak a történetben!
      Sokszor hangoztatom, hogy happy end párti vagyok. Csak így érzem értelmét az írásnak, s ennyivel tartozom az olvasóknak, akik időt szakítottak a történetemre, akik a szereplőimmel együtt sodródtak. Szeretnék örömet okozni nektek!
      Valószínűleg új történettel fogok jelentkezni a nyáron, de az is ezen a blogon lesz publikálva, és mindenképpen értesítelek!
      Köszönöm, hogy minden egyes fejezetnél, az első pillanattól az utolsóig, s még azután is velem voltál, s támogattál!

      Törlés
  4. Drága, drága Jenni!

    Bevallom, rettenetesen szégyellem magam, hogy az utóbbi hetekben egyáltalán nem jelentkeztem. Teljesen elfeledkeztem az összes blogról, amiket olvasok, és a sajátomat is úgy ahogy szüneteltetem. Az egész nyaramat az írásra és a blogokra fordítottam, és úgy éreztem, most, amikor már az iskola is elkezdődött, valamit egy kicsit magam mögé kell tennem, és sajnos ez lett a vége.
    Viszont, amikor megláttam, hogy felkerült az epilógus, muszáj volt újra visszatérnem ide. Furcsa, de már el is felejtettem, milyen csodálatosan írsz. Elfelejtettem az összetört szívű lányt, Mollyt, a titokban érzékeny, kissé seggfej Ericet, az imádnivaló, butácska Mimmit, és minden más karaktert. De ahogy elkezdtem olvasni, minden visszajött, és hatalmas átéléssel olvastam végig az összes sort, amik mellesleg egytől egyig fantasztikusak lettek!

    Szerintem minden olvasód nevében mondhatok köszönetet, hogy belekezdtél a blogba, hogy gyorsabbá tetted a napjainkat az új fejezetre várva, és, hogy nem zártad ki a folytatás esélyét sem. :D
    Sok sikert neked mindenben, és még egyszer köszönöm ezt a csodás történetet!

    Love, Riley Anne ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Kedves!
      Mikor a kommentjeidet olvasom, mindig a kedves szó jut eszembe rólad! Annyi szépet írtál mindig nekem, amit meg sem érdemeltem.
      Örülök, hogy elolvastad, hogy örömet okoztam vele, hogy szeretted a karaktereket, hogy mindig velem voltál!
      Sajnos főszereplőink élete egyre inkább úgy alakul, hogy kizáródik a folytatás lehetősége. Be kell vallanom, napról napra jobban kiábrándulok Ericből, azzá, akivé mostanában vált, de Molly mellé senki mást nem tudok ennek ellenére sem elképzelni, mivel azt az Ericet, aki Molly mellett volt, imádtam, s most is imádom. Így nem látok sok esélyt a második évadra, de egy új történetre, új szereplőkkel egyre többet!
      Hálás vagyok, amiért időt szakítottál rám! Köszönöm a szép szavakat!

      Törlés
  5. Szia Drága Édes Barátosném! :D
    Elképesztő, és egyben hihetetlen, hogy vége van! Emlékszem kb egy vagy két hónappal előbb nyitottam az én blogom, és tervezgetünk a blogodat. Mivel én voltam olyan rohadt mázlista, hogy előre meg kaptam a fejezeteket és olvashattam őket. Egyszerűen imádtam a történeted, és téged is te maga vagy makacsság királynője (nem bántás tudod) a történetet egyedi, mivel mióta követem az Erices történeteket, egyszer sem találkoztam Eric és Molly történettel. Elképesztően tisztelem benned, hogy ennyire kitartó vagy, és hiszel abba, hogy Eric és Molly kinyitja végre a szemét, és újra együtt lesznek (sajnos ez még nem történt meg, de soha nem mond, hogy soha) Arról nem is beszélve, hogy milyen lelkesen és szívvel lélekkel írtad a részeket. És ez mind át is jött a részben. Irtó büszke vagyok rád, remekül befejezted a történetet :D Imádlak, és nagyon várom ha esetleg lesz folytatás, vagy esetleg teljesen más :D
    Puszillak ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Drága Dórim!
      Köszönöm, hogy biztattál, hogy segítettél a kezdetben, mert nélküled ezek a fejezetek sosem lettek volna publikálva!
      Makacsság királynője? Szerintem a császára, de lehet udvari bolondnak is elmennék ;)
      Igyekeztem minél egyedibb lenni, de igazándiból a lényeg nem az eredetiségben, hanem a tiszta érzelmekben volt, azokat próbáltam kifejezni, s életben tartani a reményt!
      Valóban szívvel, lélekkel, s sokszor könnyekkel küzdve írtam a részeket, volt mikor nagyon nevettem, de az egész lelkem benne van ebbe a történetben.
      Imádlak, és köszönöm, hogy mindig segítettél, tanácsokkal láttál el, meghallgattál, támogattál! Köszönöm, hogy vagy nekem!

      Törlés